A megváltozott értékrendek és gazdáik járnak a fejemben.
Nem járunk “buliba”, de volt egy ahová “muszáj” volt menni. Sok embert ismertem, de nem szabadultam a gondolattól, hogy valahogy idegenek. Csak ténferegtem közöttük. Hangos zene szólt, minden minőségi válogatás nélkül…
Beszélgetési témáikból, amelyekhez hozzászólni nem tudtam, az alábbiakat tudtam meg :
éppen aktuális plasztikai műtétek – ha még nem feküdtél sebész kése alá nem vagy normális ember, ha nem pereltél még orvost, akkor sem
melyik tervező melyik ruhája jó – lefordítva háromszáz ezer alatt semmilyen rongyot nem veszünk fel
milyen órát kell venni – remélem mindenki tudja, hogy az óra 3 milliónál kezdődik – (jaj a kézzel felhúzós kis órámnak?)
tengeri hajózási vizsga – a belföldi az snassz, minden hülyének van
Összefoglaltam magamban, se plasztikai műtétem, se divattervezős ruhám, se milliós órám– ráadásul halálfélelmem van a mély víztől…
Most akkor mi vagyok?
Pár perc és megtudom, hogy hülye vagyok, mert amikor felteszem a kérdést, hogy ki milyen célból jótékonykodik, hol szoktatok segíteni, döbbent arcok vannak körülöttem. Aztán kifejtik, hogy más nyomorán nem kell segíteni, mindenki a sajátjáért felel, aztán amit keresünk a mienk, értelmesen el kell költeni, be kell fektetni, nem csak úgy másoknak adni, küzdjenek azok is és akkor lesz nekik is. Bepróbálkozom még, hogy állatvédelem? Az állatokkal meg főleg nem kell foglalkozni, mert annyi van, mint a szemét és úgyis szaporodnak. Eztán már csak nézegettem a fákat a kertben, majd angolosan a hátsó kertajtón távoztunk.
Volt egy ENSZ felmérés, amiben azt mondták Ruanda 35%-a nyomorban él. A nyomor meghatározása az volt, hogy mindenki nyomorban él, akinek húsznál kevesebb tárgy van a birtokában. Tárgynak számít minden, azaz 1 nadrág, 1 ceruza, 1 könyv…
Elgondolkodtam, hogy én sem tudom, nekem hány tárgyam van, de hálás vagyok, hogy képes vagyok és akarok olyanoknak segíteni, akiknek nincs. Akik ott voltak nem.
Ez is a világ baja.