Ma minden rólunk szól. Rólunk, nőkről, akik feleségek, anyák, szeretők, párok vagyunk.
Szinte lelkiismeret furdalásom van. Mert csak rólunk szól, mintha más nem is lenne a világon. Mást sem hallunk csak gender elméleteket, gondolatokat arról mit kellene a nőnek, mit kellene a férfinak. Közben az jár a fejemben, hogy mit kellene nekünk. Nekünk együtt. A nőnek és a férfinak. Közösen. Magunkért és egymásért.
Évszázadok alatt a nők kiléptek a csak háztartásbeli szerepből, dolgozniuk kellett, ugyanúgy mint a férfiaknak. Mellette az eredeti szerepek is megmaradtak, ugyanúgy kell főzni, gyereket menedzselni, takarítani, családot egybetartani. Mindezt úgy kellene csinálni, hogy mellette maradjon szabadidő, maradjon magunkra idő, feltöltődni, boldognak lenni.
Rengeteg boldogtalan nőt látok magam körül. Fáradtakat, karikás szemmel, enerváltan, belefásulva a mindennapokba. Akik nem tudják megélni a munka-magánélet egyensúlyt. Nőket, akik nem tanulták meg képviselni magukat és az érzéseiket. Nőket, akik összeszorított foggal, büszkén csinálják, amit kell, ahelyett, hogy segítséget kérnének és elfogadnának. Közben pedig bedarálják őket a hétköznapok, menetrendszerűen megérkezik a kiégés. Aztán egyszer csak eljön a perc, amikor a boldogtalan nő mellett már lesz egy boldogtalan férfi is.
Mindez csak azért, mert nem vagyunk képesek felnőttként élni egy párkapcsolatban, felnőttként megosztva a feladatokat és felnőttként élvezni a felszabaduló közös időt. A nemzetközi nőnap alkalmából arra kérlek benneteket, hogy a mártír szerepből kilépve éljetek EGYÜTT a párotokkal. A feladatokat osszátok meg, csináljátok EGYÜTT. Nincs pirula, amit bekaptok és minden jó lesz, nincs recept, ami leírja, hogy lesz biztosan jó. Egy biztos. Arra lettünk teremtve, hogy EGYÜTT legyünk a párunkkal. Örömben, munkában, családban.
Nőnap alkalmából köszönöm a férfiaknak, hogy vannak, köszönöm nekik, hogy mellettük nők lehetünk.