Mindig kérdezik tőlem, mit tud a főzés, a főzni tanítás hozzáadni a coachinghoz, az én életemhez.
Tapasztalataim szerint, ha főzésről kérdezősködöm, tíz emberből háromnak biztosan az a válasza, hogy nem tudok főzni és rendelem az ételt, vagy hideget eszem. Én ennek ellenére tényleg hiszek abban a filmes idézetben, amely a híres patkányos meséből származik, hogy „főzni bárki tud”. Olyannak tartom a főzést, mint a járást, vagy az írást. Ha megtanítják az alapokat, onnan semmi nem állíthat meg bennünket.
Az éttermünknek évek óta van főzőiskolája. Amikor indítottuk az vezérelt bennünket, hogy adjunk abból a tudásból, ami nálunk van. Ha tőlünk az étteremben egy vendég kéri az étel receptjét, vagy azt, hogyan készítettük mindig elmondjuk, odaadjuk. Hisszük, hogy az a tudás, amit az ember nem ad tovább, az nem igazi tudás. Családi receptjeink ma már több száz családban ott vannak, részei a hétköznapoknak, az ünnepeknek, és így fennmaradnak, túlélnek bennünket. Mérhetetlen büszkeség, amikor fotót kapok, amiben a becsehelyi Nagymamám szalagos fánkját sütötte meg valaki, vagy a családi savanyúságot készítik el és eszik egész télen, vagy valaki úgy süti a csirkét, ahogy én szoktam és aztán megtanítja másnak.
Számtalan élményem fűződik a főzőiskolákhoz, ahol évről évre többet tanítok én is, de ez az utolsó főzőiskola mindent vitt.
Főztünk, beszélgettünk, főztünk, beszélgettünk, rohant az idő. Együtt voltunk, egymásra figyeltünk. Teljes valónkkal, nem csak félig, ahogy a mai világ zajlik. Mindenki lelassult, hallgattuk a madarakat, kortyoltuk a jó kávét és tényleg nagyon jó ételeket készítettünk.
Megteremtődött az a mai világból annyira hiányzó kis társadalmi egység, az az igazi kis közösség, ami nekem sokszor hiányzik, és amiért még tenni akarok. Sok ilyen kell.
Szombaton délben a közösen megfőzött sokfogásos ebéd közben, a világról, hazánkról, Márairól beszélgettünk, felolvastunk. Érték és élmény teremtődött.
Nem kellett semmi, csak egyetlen dolog, a közös vonzalom, a főzés szeretete. És mellé odafért még annyi minden, amit nem is vártunk.
Íme, a főzőiskolán felolvasott egyik Márai idézet, a Füveskönyvből.
„Meg kell várni egy angyal, vagy egy szent türelmével, amíg a dolgok – emberek, eszmék, helyzetek -, melyek hozzád tartoznak, eljutnak hozzád. Egyetlen lépést sem sietni feléjük, egyetlen mozdulattal, szóval sem siettetni közeledtüket.
Mert bizonyos emberek, eszmék, helyzetek, melyek életedhez, jellemedhez, világi és szellemi sorsodhoz tartoznak, állandóan úton vannak feléd. Könyvek. Férfiak. Nők. Barátságok. Megismerések. Igazságok. Ez mind feléd tart lassú hömpölygéssel, s találkoznotok kell egy napon…
Ha sietsz feléjük, elkerülheted azt, ami fontos, és személyesen a tiéd. Várj nagy erővel, figyelmesen, egész sorsoddal és életeddel.”
Így voltunk mi ezen a főzőiskolán. Találkoznunk kellett és megtapasztaltuk mi az, ami igazán fontos.