Egyre többen jelentkeztek coachingra. Többségében felsővezetők vagytok, irigyelve, megbecsülve, karrieretek csúcsán. Hívtok és újra meg újra ugyanaz hangzik el a szátokból.
Hétköznapi ember szemével nézve felfoghatatlan bérekért dolgoztok. Mindenetek megvan. Utazás, hajózás, aztán egyre extrémebb hobbik, búvárkodás, repülés, pilóta jogsi.
Aztán felhívtok. Legtöbben azt mondjátok, nem tudjátok mi a baj. Van, aki megfogalmazza, és azt mondja nem okoz semmi örömet. Van, aki azt mondja, hogy mindenki irigyli, de mégis úgy érzi üres az élete. Van, aki elmeséli, hogy az élete másról sem szól, mint a cash-flow-ról, tervekről, tulajdonosi elvárásokról. De a többség azzal kezdi, hogy nem is tudja miért hív – nem tudja megfogalmazni, de általában a kiégés jeleit mutatja. Az is lehet, hogy életközépi krízisben van.
Ezekből lesznek a legsikeresebb coachingok. Azok az emberek, akik ezzel a nem tudom, hogy mi van, de valami nem jó érzéssel jönnek, járják be a coachingban a legnagyobb utat. Ők azok, akik olyan változásokat érnek el, amelyen csodálkozik mindenki, aki körülöttük él, sőt, ami a legjobb az egészben ők maguk is csodálkoznak.
Miben van a csoda? Én a megállásban hiszek. Abban, hogy totálisan meg kell állni és szembe kell nézni azzal a csődtömeggel, amit magunk hoztunk össze. Ez a megállva szembenézés sokszor fáj. Sőt talán mindig fáj. A sikeres embereknek nehezebb oda állni a tükör elé és azt mondani, hogy ez már nem én vagyok, én ebben már sehol sem vagyok. Kevés vezető mellett vannak olyan emberek, akiktől elfogultságmentes tükröt kapnak vissza, akik mernek objektíven véleményt formálni, akik mernek szólni, hogy hé, főnök, mit csinálsz?
A cégvezetők, amikor hónapokon, éveken át mindig hátra sorolják magukat, nem törődnek a saját igényeikkel, hanem lépdelnek a karriernek nevezett úton, a pillanatnyi sikerek elfeledtetik azt, hogy egyébként egyre rosszabbul vannak, egyre boldogtalanabbak. Az ürességet nem kárpótolja a sok fizetés, a luxus költések, a látszólagos anyagi szabadságban való lét, a felülteljesített éves terv, a javuló mutatók.
Amikor jönnek ezek a coachingra akarok jönni telefonok, általában provokálok. Keresem azt, hogy vajon eléggé fáj-e már a telefonálónak ez az állapot. Azt szoktam mondani nekik, hogy rendben. Bázakerettye. Holnap reggel kilenc.
Kilencven százalék ilyenkor már ontja is a kifogásokat. Mit képzelek én? Ő ezt nem teheti meg, mert a naptára tele van. Nem tud holnap jönni, mert nagyon fontos találkozója van, nem tud jönni, mert a tulajdonossal ebédel…
Nekem sem jó. Azokkal dolgozom, akiknek már eléggé fáj. Akik nem panaszkodni akarnak hozzám jönni. Azokkal dolgozom, akik elhatározzák, beleállnak és tudják, hogy nem megy, csak ha változtatnak.
Az első lépés, amikor az üzleti ebéd és a tárgyalás helyett végre kezedbe veszed a sorsod és döntesz egyetlen napodról. Magadért. Akkor nyitva az ajtóm előtted.