Amikor olvasni fogja, tudja, hogy róla írom, mert ez megint egy megtörtént sztori.
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy női vezető. Magas pozícióban, olyan területen, amelyet férfiak uralnak. Közel két évtizeden át küzdött, hajtott és megmutatta a világnak, hogy mennyire jó. A ranglétrán mindig feljebb került, végül cégvezető helyettes lett. Második ember. A legfontosabb második.
A sors valamilyen okból összerakta történetünket, együtt jártunk egy hosszú képzésre. Mindketten tudtuk, hogy eleget vezettünk céget, a jövőnk nem az, hogy csúcsmenedzserként éljünk tovább, hanem az, hogy csúcsmenedzsereknek segítsünk minél tovább élni. Furcsa közhely, de igaz. Sokan irigylik a nagy cégek vezetőit, de azért tapasztalati tényként elmondhatjuk, hogy nem könnyű élet. Nőként főleg nem.
Már jártunk a képzésre, amely egyáltalán nem volt könnyű, mert azt az énünket kellett fejleszteni, amelyet tanácsadóként és felsővezetőként nem annyira használtunk.
Egyszer jött egy telefon. Ő hívott és azt mondta:
– A játszótéren ülök.
– Mit csinálsz, miért nem dolgozol?
– Ülök egy játszótéren, kosztümben, fehér ingben, körömcipőben (a mai napig emlékszem, hogy annyira kellett rajta nevetnem, még annak ellenére is, hogy tudtam, az ő esetében ez halálosan komoly)
– És mit csinálsz ott?
– Felmondtam.
Nagyon büszke voltam rá. Tudom mekkora erőfeszítés volt neki lemondani arról, amiért közel két évtizedet dolgozott, de megcsinálta. Akkor már én is tudtam, hogy felmondok. Közel azonos okok vezettek a felmondásunkhoz. Vele ellentétben nekem több vállalkozásom is volt, így amikor felmondtam a legnagyobb megbízásomat, másnaptól volt mit tennem. Neki új életet kellett kezdeni. Új munkát keresni, újra beilleszkedni.
Elvállalta egy a szakterületéhez tartozó sokkal kisebb cég irányítását, mint amit korábban vezetett, elkezdte a sziszifuszi építkezést, hogy idővel majd abból a cégből is egy jelentős piaci szereplő legyen.
Teltek a hónapok és jött egy lehetőség. Az, amiről mindenki azt gondolta álmai lehetősége. A saját szakterületén, piacvezetőnél első számú vezetői állás. Vezérigazgatónak lenni. Gondolkodott és szinte biztos voltam benne, hogy elvállalja. Elvállalja, mert ez lenne az i-n a pont, mert ez lenne a nagy lehetőség, a korona a pályáján, az anyagi megbecsültség csúcsa és minden, amit nem kapott meg az előző húsz évben.
Aztán jött a telefon. Döntött. A válasz nem. Meglepett. Most én kérdeztem. Miért? Mert kell a munka-magánélet egyensúly. Mert nem akarok újra napi tizenöt órát dolgozni, mert akarom, hogy maradjon időm arra, amit szeretek, mert visszalépés lenne ahhoz képest, amit magamnak a jövőre terveztem. Tudtam miről beszél.
Te, aki ezeket a sorokat olvasod, megtennéd? Mondanád, hogy nem vállalod életed egyik legnagyobb lehetőségét? Mondanád, hogy nem, mert magamat választom?
Ő nemet mondott és végtelenül büszke vagyok rá.