Vannak coachingok, amelyek fájnak. Ez is ilyen volt. Egy sikeres nő, anya, társ ül előttem. Az elején nagyon próbál megfelelni, de ismerem a történetét és már tudom, hogy ez a coaching fájni fog. A történet, mondhatnám – hétköznapi. Vezetői pozíció, közepes megbecsülés mellett, de szakmailag jó helyen. Sokasodó konfliktus egy narcisztikus főnökkel, majd a megoldás – az ilyenkor általánosan bevett szokás: menekülés, felmondás.
A menekülés egy dolgot old meg, azt, hogy nem kell együtt dolgozni egy olyan főnökkel, akit nem szeret és egy olyan helyre mehet, ahol a munkaidőnek van eleje és vége. Elmegy. Maga mögött hagyja, amit ő épített meg, ő rakott össze, ami miatta volt az, ami. Maga mögött hagyja maroknyi csapatát, akikkel sikert sikerre halmozott. Maga mögött hagyja a szakmai kihívást és megbecsülést. Jön az a fejezet a történetben, amit ma divatos szóval alkotói szabadságnak nevezünk. Ez még a jobbik eset, ha van ilyen. De értelme csak akkor lenne, ha ez a szó – szó szerinti értelmében is – szabadság lenne. Ha e történet főszereplője akkor fordít a megszokott dolgokon, ha elkezd a miérteken dolgozni, ha megengedi magának, hogy érezzen – akkor nem hoz egy rossz döntést.
De nem így történik. Megint nem él semmit befelé, csak kifelé, megint nem éli meg az érzéseit, csak megtervezi a „Hogyan tovább?”-ot. Aki kifelé él, mint ő, mindent gondosan megszervez, megtervez. Esélye sincs A-ból B-be kitérővel jutni. Minden pontosan átgondol, biztosból a biztosba megy. Ő és még számtalan ügyfelem csak a racionalitásban képes élni és gondolkodni. Amikor valami történik velük, amit nehezen kezelnek, akkor bekapcsol a racionalitás. Megkeresik a történés okait, gondosan mérlegelve megtervezik a megoldás lehetőségeit és aktívan nekiállnak megoldani. Ők a megoldó emberek. Működésük egyik motorja, hogy mindenáron meg kell felelni. Meg akarnak felelni a családnak, a társadalomnak, a pozíciónak, de a sok megfelelésben magukra már nem marad energia. A többségük ennek egyenes következményeként kiég. Sőt, a kiégés szó itt kevés, inkább már olyan, mintha elszenesítenék magukat. Ezek az emberek nem engedik meg maguknak, hogy érezzenek, vagy egy nehéz döntést úgy hozzanak meg, hogy hagyják telni az időt és a szívükkel döntsenek. Csak az ész dönt.
A történet főszereplője gondosan végiggondolta, hogy mik az elvárásai. Betartott munkaidő, szakmai kompromisszumot ne kelljen kötni, jó nevű helyre akar menni. De. Nem gondolta végig, hogy kis csapatban dolgozott évek óta, hogy ő volt a vezető, hogy a szakmai szabadsága mennyire fontos. Az új munkahely megfelelt az elméleti kritériumoknak, de nem a belső elvárásoknak. Annak, hogy milyen legyen érzésre egy új hely. Nem gondolta végig, hogy érzelmileg is vannak fontos igényei. Az új hely pedig a legrosszabbhoz képest is rosszabb. Lélektelen, bár szakmailag szabad, nincs csapat, hanem teljesítő droidok vannak, látszat szabadság van, de valódi nincs. De tény, hogy a munkaidő kötött. „Van”munka-magánélet egyensúly.
Van egy módszer, amiről már írtam korábban, az abszolútumok és kívánalmak összeszedése. Ezzel „ szedtem” ki belőled az információkat. Ahogy másképp gondolkodtattalak elkezdtek előtörni az érzelmeid. Láttam, hogy küszködsz a könnyeiddel. Aztán sírtál és könnyek között mondtad el azt, amit már amúgy is tudtam, hogy nem magadat választottad. Hogy mindenkinek meg akartál felelni.
Azt kérded, ez mindig ennyire fáj? Igen. Fáj. Szembenézni, újra találkozni az érzelmeiddel, a bizonytalansággal, az fáj. De én tudom, amit te még nem, hogy ez „jó” fájdalom. Sodor bennünket a megoldás felé.
Azt fogjuk megtanulni, hogy újra élj. Hogy a döntéseidben szerepeljen az, amit igazán belül érzel, az, hogy legyenek újra megérzéseid, hogy előjöjjön a belső hangod, ami olyan rég csendre van ítélve.