Jó pár hét eltelt már egy coaching óta, ahol egy séf volt az ügyfelem, de csak mostanra írtam meg ezt a történetet. Kellett idő, hogy leülepedjen bennem. Ezt a sorozatomat szakácsoknak, séfeknek, vendéglátásban dolgozó szakembereknek és étteremtulajdonosoknak írom, okulásképpen. Legfőképpen azért, mert végtelenül tisztelek mindenkit, aki ezen a területen dolgozik. Nehéz kenyér.
Mióta executive coachként dolgozom, egyre többen keresnek a vendéglátásból is, nyilván azért, mert tudják, hogy étterem tulajdonosként nem idegen a terület számomra.
Tavaly ősszel jött egy telefon. Egy séf hívott, akit ismerek régebbről, nagyon jó szakembernek tartom. Örömmel mondtam igent a felkérésre, hogy vállaljam el coachingra. Nem felejtem el, hogy mit kérdeztem tőle:
- Mi a baj, miben tudok segíteni Neked?
- Csilla nem tudom. Szétcsúszott körülöttem minden – volt a válasz.
Az első közös coaching ülésünkre a mai napig emlékszem, megdöbbentem. Jött felém a parkolóban, szinte hajlott háttal, mint egy nagybeteg ember. Emlékeztem régről az arcára, de most mintha nem is ő lett volna. Szürke volt, a tekintete fáradt, meggyötört és sokat fogyott. Egy másik emberré vált – kívülről.
Az első gondolatom az volt, – amit később igazolt a coaching folyamat – hogy ha nem betegség okozza ezt a szemmel látható törést, akkor kiégett. Furcsa ezt a szót pont a vendéglátásban használni, de sokan nem is gondolják, hogy mennyire sok embert érint ez az állapot.
Leültünk, beszélgetni kezdtünk. Lassan beszélt, kimért volt, nyoma sem volt a korábbi energiának, amire emlékeztem. Amikor évekkel ezelőtt találkoztunk, egy új barbecue szószról mesélt, meg chilikről – olyan tűzzel és elhivatottsággal, hogy jó volt hallgatni. A mai napig tőle tudom a Naga Jolokia történetét – igaz azóta sem vettem a bátorságot, hogy megkóstoljam.
Íme, következzen a története, ahogy mesélte nekem.
Az elmúlt években keményen hajtott. Nem akart külföldre menni. Az étterem, ahol séf volt jól teljesített, de az állandósult munkaerőhiány miatt, sokszor kezelhetetlenné vált a helyzet. Évekig nem volt szabadságon, minden egyes ünnepet az étteremben töltött, szinte minden hétvégén rendezvény volt. Lényegében véve heti egy szabadnappal élt. Házas volt, kis gyermekkel és az állandó munka miatt otthon is sokasodtak a problémák. Mire ráébredt, hogy baj van késő volt, a felesége a kisfiával elhagyta. A válás eredményeképpen anyagilag is teljesen padlóra került. A lakást eladták, kifizette a feleségét, de közben megszaladtak az ingatlanárak és mivel kevés volt a bejelentett bére esélye sem volt hitelt felvenni. Ahhoz, hogy a gyerektartást fizetni tudja, és az albérletet is két helyen kellett dolgoznia. A félretett pénzéhez nem akart hozzányúlni, azt a kisfia iskoláztatására szánja. Felesége visszaköltözött a válás után a szüleihez vidékre és így a kisfiát is ritkábban látta, ez még jobban megviselte – mindig mintaapa akart lenni.
Megkérdeztem milyennek látja magát, ha visszatekint erre az időszakra.
Azt mondta, türelmetlen lett, kevésbé tűrte a konyhán a hibát, elkezdett úgy viselkedni, mint egy katonatiszt. A csapatban kialakult folyamatos fluktuációt nem tudta feldolgozni, a legjobb emberei elhagyták az éttermet, mert elegük volt az állandó túlmunkából és máshol kevesebb munkával többet ígértek nekik. Észrevette magán, hogy már nincs kedve beszélgetni, nem megy el műszak után sörözni, nem akar együtt lenni a többiekkel. Bevallotta, hogy attól félt, hogy nem tud megbirkózni a helyzettel és sok más szakács vagy pincér ismerőséhez hasonlóan a drog-vagy az alkohol rabja lesz. Amikor ezt mesélte, akkor könnybe lábadt a szeme – nehéz pillanat volt.
Akik hozzám jönnek coachingra, mind elmesélik, hogy volt egy utolsó pont, amikor azt mondták, hogy na, itt a vége, valamit tenni kell.
Megkérdeztem a séfet, hogy mikor érezte azt, hogy itt a vége, hogy valamit lépnie kell.
Azt mondta, hogy akkor, amikor a találkozásunk előtti héten szerdán délután egy új táblaajánlatot kellett volna megtervezni és lefőzni, de egyszerűen nem fogott az agya és nem jutott vele semmire. Ahogy beszélgettünk azt is bevallotta, hogy pár hete nagyon rosszul alszik, sokszor ébred éjszaka, de fogalma sincs miért. Az állandó felébredés megrémisztette, mert egész életében jó alvó volt. Eszébe jutott, hogy olvasott a blogomon korábban arról, milyen ha kiég az ember, mik a kiégés jelei. Ez volt az utolsó pont és egyben az első lépés a változtatáshoz.
Azt szoktam mondani a kiégés állapota olyan, mint egy vészcsengő, amit a szervezet folyamatosan nyomva tart. Amikor évek óta nem pihensz, nem töltődsz fel, csak hajtod az elismerést, a munkát, a pénzt, akkor egyszer csak a szervezeted, a lelked azt mondja elég, állj. A kiégés hosszú folyamatában a végére érkezik meg menetrendszerűen ez a bénult, fásult állapot. Ebből egyedül felállni nem nagyon lehet, rendszerint szükség van egy támogató, segítő személyre a folyamatban, hogy hatékonyan tudjál fellépni a burnout ellen.
Az ügyfeleimnek, akik kiégéssel küzdenek, mindig elmondom, hogy mi a legfontosabb: TE CSINÁLTAD, TE FOGOD VISSZACSINÁLNI. Én csak segítek, mint a serpák a hegymászóknak. A serpák viszik a hátizsákot, de mászni a hegymászónak kell. Segítem cipelni a zsákod, de te mész, mert ez a te életed, én eszközöket adok és kísérlek az úton.
A második közös feladat az volt, hogy össze kellett szednie, mik voltak a konkrét okai ezeknek a történéseknek.
Én hiszem, hogy mindig szembe kell nézni azzal, mit rontottunk el. Nem vádolva, nem számon kérve magunkat – csak a tudatosítás miatt.
A kérdésemre jött a kedvenc válaszom, nem tudom. Aztán mégis össze tudta szedni igaz, egy óra alatt:
– az elismertség, pozitív visszajelzés hiánya a tulajdonosoktól
– az állandó stressz, mindig aggódott valamin (rossz áru, pontatlan szállítás, képzetlen személyzet)
– folyamatos túlmunka
– motiváció hiánya
– a szerinte igazságtalan kritikák vendégtől, étteremkalauztól
– nem volt már se hobbija, sem szabad programja
– túl nagy felelőssége volt
Nem nagy titok, ezek a dolgok a kiégés leggyakoribb kiváltó okai, más területeken is, nem csak a vendéglátásban.
Legtöbb ügyfelem kiégéssel kerül hozzám. Az elmondásuk szerint azért választanak, mert még az írásaimon is érzik, hogy magas energiaszintem van, így bíznak benne, hogy azzal a plusszal, ami bennem van, sikeres coachingokat tudok velük végigvinni. A másik dolog, hogy étteremtulajdonosként – igaz a másik oldalról – de tökéletesen értem azt, amit az életükről mesélnek azok, akik a placcon, a pultban és a konyhai pályákon dolgoznak.
A séfnek elmondtam, hogy a burnout kezelése, a kiégésből talpra állni „munkás dolog”.
Meg kell tanulni énidőt beiktatni, az őt ért folyamatos nyomást csökkenteni, meg kell tanulni jól kezelni az elvárás, a munkakörülmények okozta stresszt, törekedni kell a munka-magánélet egyensúlyra. Ezek mind olyan dolgok, amelyeket el lehet sajátítani.
Az elkövetkező pár hétben erről fogok nektek írni. Arról, hogy ezeket a problémákat hogyan lehet kezelni, milyen módszerek vannak, amelyek segítségével elkerülhetitek a kiégést. Megtanuljuk, hogyan lehet úgy a vendéglátásban dolgozni, hogy örömmel menjetek dolgozni, tudjátok élvezni, azt, ami igazán szép a hivatásban, amit egykor választottatok.
Jövő héten érkezik a második rész, kövessétek az oldalt. Ha van olyan ismerősötök a szakmában, akinek segíthetnek ezek a sorok, küldjétek el neki.
