Coachként és emberként is foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mi a boldogság. Mitől van, és vajon akinek nincs, miért nincs? Mi az oka annak, hogy egyesekről a látszólagosan jó életük ellenére is süt a boldogtalanság és mi lehet az oka annak, hogy mások meg a sokkal kevesebben is boldogan élnek.
Volt egy coacheem, akinek története szerintem sokakat elgondolkodtat. Sikeres anyuka, párkapcsolatban, sikeres munkával, de mégsem láttam sosem boldognak. Bármilyen témáról beszéltünk, került elő köztünk, mindenhez azonnal tud társítani egy negatív élményt, egy negatív élettapasztalatot. Elmondja milyen sokszor frusztrált, dühös, ideges és sok félelme van jövőbeni dolgoktól.
Érdekesen áll a világhoz. Ha valami jó történik a cégében, vagy otthon, akkor simán elrendezi annyival, hogy ez biztos véletlen, vagy majd valaki megcsíp és felébredek. Ha pedig rossz, akkor percek alatt teszi pokollá mindenkinek az életét, aki a közelben van, és mindig elmondja, hogy előre tudta.
Érezte, hogy ez nagyon nem jó és lényegében örülnie kellene, hiszen kvázi „mindene” megvan, ezért érkezett hozzám. Bármiről kérdezem, szinte azonnal van egy rossz megtörtént esete, egy negatív emléke, amit mint a mantrát ránt elő és már mondja is. Leragadunk pár ilyen történetnél, döbbenten hallgatom, hogy van, ami öt éve történt vele és még minden részletére emlékszik, sőt elmondja, hogy hetente eszébe jut. Ez egy olyan történet, ahol egy közvetlen kollégája, akivel évek óta dolgozott kihasználta és úgy átverte, hogy sosem élt meg előtte olyat. Mindennapos sztori gondolhatjuk, de ő valamiért mégsem tudja elengedni. Úgy sem, hogy az eset óta már évek teltek el, sokat nőtt a cége, és azóta sincsenek a kollégákkal kapcsolatban rossz tapasztalatai, mégis ezt az egy esetet nem tudja elfelejteni.
Megkérdeztem tőle, hogy meg tudsz neki bocsátani? Indulatosan rám förmedt, hogy lehet ezt megbocsátani, az egyik legjobb embere volt, akivel sok éve dolgozott, hát business coach vagyok és nem értem?
Kértem, hogy mesélje el a történet minden részletét. Aztán a sok kérdésem után magától rájött, hogy aki ezt tette vele, azt nagy eséllyel nem a rosszindulat mozgatta, és nem neki akart neki rosszat. Ezt ő mondta ki, hitetlenkedve: „Csilla a kollégám csak magának akart jót és nem nekem rosszat, ez lenne a nagy különbség?” Azt kértem, hogy a következő találkozónk előtt gondolkodjon így ezen a történeten.
A második coaching ülésen újra rákérdeztem, hogy eszébe jutott-e azóta a történet. Szinte meglepődve mondta, hogy igen, de mindjárt értetlenkedett is, hogy nem rossz érzéssel, hanem úgy, mintha egy régebbi emlék lenne és valami lett az egésszel, mert nem tudja olyan pontosan felidézni a történteket, mint előtte. Azt is mondta, hogy csak azt ne mondjam neki, hogy azért gondol most így rá, mert megbocsátott neki, mert ő aztán sosem fog. Én pedig természetesen ezt mondtam:
Ha képesek vagyunk higgadtan, szinte kívülről nézni egy helyzetet, ha képesek vagyunk megérteni a másik szándékát, ha megbocsátunk valakinek és el tudjuk fogadni azt, amit tett, akkor tudunk úgy gondolni rá később, hogy már nem vált ki érzelmet és ezzel meg is van a lehetőség a felejtésre.
Visszatérve a boldogsághoz. Újra meg újra azt tapasztalom, hogy akik nem tudnak megbocsátani dolgokért, azok nem tudják elfelejteni sem azokat és gondoskodnak róla, hogy az emlékezéssel mindig előszedjék a negatív élményt, mintha receptként lenne felírva a napi nehézségekre. Ők nem tudnak igazán boldogok lenni, nem tudják látni a mindennapi élet apró szépségeit, de biztosan mindenre lesz egy negatív történetük, amely őket igazolja. Ideje felébredniük.