Kiégés: mit mond az a bizonyos belső hang, amire hallgatni kéne?
Kiégés: mit mond az a bizonyos belső hang, amire hallgatni kéne?

Legtöbb ügyfelem a kiégés különböző szakaszában érkezik hozzám. Vannak, akik még a folyamat elején tartanak és vannak, akik már nyakig benne vannak. Általános egy mondat, ami majdnem mindig elhangzik, „nem tudom, mi a baj, de valami nem jó”. Nem sok kérdés kell, hogy kiderítsem, kiégésről van-e szó, és nem túl felemelő számomra, hogy az elmúlt egy évben minden tesztelt ügyfél valamilyen szinten ki volt égve.
Nekünk, magyaroknak nagyon megy a főnök és a munkahely, a politika, a kormány meg még nem tudom mi hibáztatása, a nem tökéletes életünkért, de el kell, hogy mondjam: a legtöbb esetben, amelyet én látok, még véletlenül sem ezek a felelősek a kiégésért és a napi problémákért.

Sok ember vérbeli megoldó ember, a racionalitás szobra. Folyamatok, feladatok, problémák sorát oldják meg a munkájuk során, sokszor földi halandó számára felfoghatatlan mennyiségben és olyan nyomás és elvárás alatt, amelyet maguk sem fognak fel. Ők úgy gondolkodnak, hogy mindennek oka van, az oknak következménye van. Meg kell oldani, reagálni kell a dolgokra, a keletkezett hibákat rendbe kell hozni, vagy ha nem megy, ki kell magyarázni. Pörgés, nyüzsgés, eredmény, megoldás. De jó, ugye?

Hát nem! Azt szoktam mondani, ezek az emberek nyaktól felfelé élnek. Minden egyes döntésük és tettük racionális, meg van tervezve, ki van számolva, csak akkor kerülnek nagy bajba, amikor a racionalitás már nem elég megoldani a helyzetet, amibe belekerültek. Amikor a szívük, az igazi belső énjük kellene. Amikor fel kellene vállalni érzelmeket. Amikor fel kell vállalni, hogy ezt sem kimagyarázni, sem kiszámolni, sem megoldani nem tudom, ezért hagyom folyni a dolgokat, hagyom magamnak megélni, hogy mi történik, mert most nem tudom valaminek minden másodpercét irányítani.
Innentől a történetekben sok közös van.

Ezek az emberek egyre többször kerülnek harcba önmagukkal és mindenkiben kialakul az érzés, hogy valami nem jó. Nem tudják megfogalmazni mi nem jó, csak egyre gyakrabban találkoznak a valami nem kerek érzéssel. Aztán azt szokták mondani, hogy a nem kerek érzés után jön az „agyalás” időszaka, amikor agyalnak mindenen és megkérdőjeleznek mindent, ami addig működött, jön a nem alvás, az éjszakai felébredés. Aztán ha ez még nem lenne, elég elkezdenek hibást és felelőst keresni, de első körben nem magukban, hanem a környezetükben. Kiabálnak, kiakadnak, konfrontálódnak az élet minden színterén, ha kell, ha nem kell. Ha szerencséjük van, akkor itt jön egy felismerés: Hé, emberek, hát ezt lehet, hogy én csinálom? Lehet, hogy magammal kellene valamit kezdenem?

Szerencsés esetben, ebben az időszakban eljönnek coachingra. Itt nekem az a dolgom, hogy tükröt tartsak, hogy szembesítsek, hogy megmutassam, milyennek látom én kintről, amiben ők benne élnek. Alapvetően provokatívan dolgozom. Kérdezek, feszegetek minden olyan dolgot, amelyet sokszor maguknak sem mernek. Majdnem mindenki sír. A férfiak is. És kivétel nélkül mindenki szégyelli magát, hogy előttem sír, de mégis örülök, mert tudom, hogy ezek a könnyek a folyamatban majd sokat érnek. A felismerés után jönnek a tettek, mert innen mindenki úgy megy el, hogy az első lépése már megvan egy másik élethez. Visszatalálni abba, amikor már képesek vagyunk a dolgokat folyni hagyni, amikor már van időnk magunkra, amikor már újra meghalljuk mit mond az a bizonyos eddig elhallgattatott belső hang.

Minden executive coach másképp dolgozik. Én először segítek időt csinálni az életükben. Olyan időt, amelyet majd megtanulnak spontán felhasználni, azt csinálni, ami jólesik, megtanulnak tervezetlen dolgokkal időt tölteni – ami a legfontosabb, lelkiismeretfurdalás nélkül, azért, hogy az életüket igazán élhessék, ne csak mellékszereplők legyenek.

Aztán eltelik pár hét és azt mondják, megérte a könnyeket én pedig örülök, hogy kísérhettem őket. Ez is a coaching.


Kapcsolat