Reggel besütött a nap az erkélyről. A macskák, mint igazi kéjencek nyújtózkodtak és heverésztek. Kinyitottam az ajtót, ezernyi madár csicsergése hallatszott az erdőből. Azt gondoltam, készülődnek…
Imádom a tavaszt. Van benne valami izgatott várakozás, olyasmi, mint amikor ajándékra vár az ember. A kertben pattanásig feszülnek a rügyek, látom az aranyesőn, hogy már csak napok és csodaszép virágos lesz minden. Készülődnek.
Az embereken mást látok. Fáradtak, nyúzottak, rosszkedvűek. Egymást marják, mindegy min, legyen olimpia, vagy ne legyen, jó a Geszti koncert, vagy nem jó. Mintha muszáj lenne véleményt mondani. Mintha nem működne a világ anélkül, hogy nap mint nap elmondjuk mindenkinek, mit gondolunk. Arról már nem is írok, hogy mindezen véleménynyilvánítások olyan hangnemben és stílusban történnek, amire talán semmi szükség nincs.
Mondja már meg valaki nálam okosabb, ha vulgáris minden második szó, ha anyázunk, vagy éppen minden második szó szexhez kötődik, akkor az jó? Most ez a jó? Egymást így osztani és sértegetni, ez a jó? A magánéletünket kiteregetni, ez a jó?
A sok véleménynyilvánítás közben elmarad a lényeg. A csend. A magunkra figyelés, az egymásra figyelés. A természet okos. Készülődik, mert nemsokára berobban a csupa zöld, a napsütés, a virágok és minden csoda. Minden erejével a változásra koncentrál. Nekünk is koncentrálni kéne.
Mi emberek nem készülődünk?
Kellene. Terveket szőni, cselekedni, nagytakarítani. Azt kellene. Hogy a ragyogó természet mellett az emberek is ragyogjanak, hogy lehessen mosolyogni és jól lenni. Azért, hogy egyensúlyba kerülhessünk – csak így érhető el a work-life balance.
Takarítsatok. Kívül-belül. Ránk fér.