Valaki kérdezte tőlem, hogy nem unom, hogy állandóan mások baját hallgatom? Nem. Szeretek hallgatni. Azt megfogadtam a legelején, ha azt érzem, hogy nem örülök neki, abba fogom hagyni.
Tegnap egy workshopot tartottam kiégésről. Tizenhárman voltunk és az volt az érdekes, hogy végiggondoltam, szinte a teljes üzleti palettát lefedtük. Volt autóipari résztvevő, fejvadász, HR vezető, kommunikációs igazgató, képzési vezető, jogász, bankár, szupervízor, mérnök, és kreatív ügynökségi szakemberek is.
Délben nagy nevetés volt, mert megnéztem az üzeneteimet és önkéntelenül felkiáltottam. Egy olyan ügyfelem üzenete volt, aki a legtöbbet vívódott az ügyfeleim között egy döntésen. Minden oldalról megrágta, eldöntötte, majd lebeszélte magát és visszakozott, aztán pár hete amikor találkoztunk, akkor a coaching után azt éreztem, hogy nehéz döntés lesz, de érzem, hogy meg fog születni. A döntés egy felmondás volt. Közel két évtized után egy cégtől, ahol végigjárta a ranglétrát, de ahogy teltek az évek egyre inkább azt gondolta, hogy nem ez az ő élete és a cég olyan irányt vesz, amivel nem tud azonosulni.
Amikor megláttam az üzenetét, örömömben felkiáltottam és a workshopon éppen szünetelő résztvevők velem együtt örültek, bár még azt sem tudták minek. Elmeséltem a sztorit és az egyik döbbenten azt kérdezte, te ennyire örülsz, ha egy ügyfeled halad? Hogyne örülnék. Sokszor azt érzem jobban izgulok, mint ők. Az ő életük, ők tudják legjobban mi a jó nekik, mégis a döntés sokszor sok hetes hónapos dolog. Hiszem, hogy nem szabad siettetni, főleg nem egy munkahely váltás döntését. Amiért büszke vagyok erre az ügyfelemre az az, hogy a semmibe ugrik bele. Takarékoskodott, van egy kis alap arra, hogy gondolkodjon merre indul, de a többséggel ellentétben ő nem a biztosba ugrott bele, hanem a semmibe, önmagát megkeresni.
És akkor zárszónak itt az üzenet:
„Kimondatott. Mintha átment volna egy úthenger rajtam de azóta csak vigyorgok.”
És én is nagyon nagyon vigyorgok. Szeretem a munkám és azt is, hogy ennyi értékes ember van benne.