Halogatás
A coachingok folyamán gyakran téma a halogatás, hogy valamit miért nem lépünk meg, vagy miért csak hetek, hónapok múltán. A halogatásnak sok oka van, legtöbbször az, hogy félünk a kudarctól, hogy nem sikerül tökéletesen a tervünk, vagy egyszerűen csak nem tudunk döntést hozni. Sokszor a képbe kerül az is, hogy csak az érdekel bennünket, mit fog ehhez szólni a társunk, a főnökünk, az ismerősünk, vagy az, hogy rosszul mérjük fel az erőnket. A Momoban tökéletes leírását olvashatjuk milyen az, amikor magunkat blokkoljuk:
“Az ember előtt néha egy hosszú utca van. Azt gondolná, szörnyen hosszú; ennek sose ér a végére, gondolná. Aztán elkezdi az ember, iparkodik. És egyre jobban iparkodik. Ahányszor fölnéz, látja, nem lesz kevesebb, ami előtte van. Még jobban nekiveselkedik, félni kezd, végül a szuflája is elfogy, nem bírja tovább. Az utca meg még mindig ott van előtte. Így nem szabad csinálni. Sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni, érted? Csak a következő lépésre kell gondolni, a következő lélegzetvételre, a következő söprűvonásra. Aztán megint mindig csak a következőre. Akkor örömöt okoz. Ez fontos, mert akkor végzi az ember jól a dolgát. És így is kell, hogy legyen. Egyszer csak észrevesszük, hogy lépésről lépésre végigértünk az utcán. Észre se vettük, a szuflánk se maradt ki. Ez fontos.”
Volt egy ügyfelem, akivel szünetet tartottunk a coaching munkában. Közösen megbeszéltük, hogy időre van szüksége, hogy megérjenek benne a dolgok.
- Kapott időt, amelyről utóbb elmondta, hogy szinte krízisként élt meg, de már tudja, hogy a pár hónap a légüres térben előre vitte.
- Az idő lehetővé tette, hogy kreatív lehetett, más utakat is kereshetett és nem az első hirtelen lehetőségbe kapaszkodott.
- Elvégzett egy csomó dolgot, és a végén tényleg nem maradt más, mint a halogatott feladat, így muszáj volt ÚJRA szembenéznie vele.
A szembenézés eredménye az volt, hogy visszajött hozzám, folytatni az executive coaching folyamatot. Kért magának egy teljes napot nálam, hogy egy kimerítő detox coaching napon megértse, mi miért történt, pontosabban miért nem történt semmi lényeges korábban.
A coachingra sok oldalas összeszedett jegyzettel jött, sokkal tudatosabban, mint korábban.
Mire jutottunk? Egy kisebb regény kitelne belőle, de a lényeg: Az esetében a halogatás oka az volt, hogy nem volt képes másra gondolni, csak a kitűzött végcélra (ami nem kis ugrás volt a jelenlegi életéhez képest) és nem foglalkozott azzal, hogy ahhoz sok-sok apró lépés kell, egyszerre az egészet akarta. A coachingon a saját jegyzetei alapján megterveztük az első kis lépéseket és közösen határidőket rendeltünk melléjük – a time management itt is segített.
Hazautazott, elkezdte végrehajtani a feladatokat és már érkeztek is a sikerélmények, inspirációt és pozitív töltést adva a folytatáshoz. Most szépen halad lépésenként az úton, amelyet korábban egyben akart megugrani.
Ahogy a Momoból már idéztem, sose szabad egyszerre az egész utcára gondolni. Az apró célállomások nem okoznak félelmet, teljesíthetőek és elvégzésükkel tudatosul, hogy egy lépéssel megint közelebb vagyunk az utca végéhez. A célt tudni kell, de azzal sem árt tisztában lenni, hogy az odavezető út sokszor rögös.
Én a mostban hiszek. Bármilyen kicsit, de most lépni – azért amit szeretnénk. Nekem bevált.
Ezt az esetet tovább mesélve, a következő poszt arról fog szólni mi kell ahhoz, hogy egy jelentősebb változást sikeresen tudjunk menedzselni és mi az oka annak, hogy a nagy tervek sokszor kudarcba fulladnak.