Felsővezető, közismert, sikeres, a vállalkozók álma. Amikor e-mailt kaptam tőle, hogy találkozni akar velem nem igazán értettem, hogy miért pont én kellek neki, kissé kishitűen azt gondoltam, nálam jobbat is kaphat. Várni kellett, mert három hétre előre nem volt szabad időpontom, ezt meg is írtam válaszként. Nem telt bele öt perc és csengett a telefonom. Ő volt az. Bemutatkozott és azonnal kiabálni kezdett:
– Mit képzel, azt hiszi, hogy engem csak úgy meg lehet várakoztatni? Tudja, hogy ki vagyok én?
– Nem célom senkit várakoztatni, de több coachingot nem vállalok, mint amennyit az általam elvárt színvonalon meg tudok csinálni. Ha nem tud három hetet várni, kérem, mondja el, miben segíthetek és ajánlok magam helyett egy másik kollégát, akinek van kapacitása és a szakterülete is megfelel.
– Velem ezt nem lehet megcsinálni!
– Sajnálom, nem tudok mit tenni. Amennyiben megfelel, három hét múlva találkozhatunk.
– Nem felel meg – ordította, majd rám tette a telefont.
Valamiért tudtam, hogy mégis visszajön. Két nap múlva jött egy e-mail a titkárnőjétől, hogy kéri, adjak időpontot. Amikor találkoztunk, megint folytatta a fölényeskedő viselkedést, úgy fogott kezet, hogy még tíz perc múlva is sajgott a kézfejem. Az asztala szélére ült, engem maga elé ültetett, mint a tanár a diákot, akit éppen feleltet. Megkértem, hogy üljön le mellém.Egyből robbant a puskaporos hordó, hogy itt ő dirigál, mert ő a megrendelő. Ellentmondást nem tűrő hangon szóltam neki vissza, mert tudtam, hogy itt más nem segít. – – Ez egy nulladik coaching. Ismerkedünk, és eldöntjük, tudunk-e együtt dolgozni. Ön is mondhat nemet a folyamatra, és én is.
– Megmondom őszintén: nem tetszik, hogy nem állt a rendelkezésemre, amikor én akartam.
– Tudom, kicsoda, erre eddig háromszor hívta fel a figyelmemet. De ki kell ábrándítanom: én nem pozíciókat coach-olok, hanem embereket. Nekem ön nem vezérigazgató. Az csak a pozíciója. Ha nincs sürgős helyzet, letárgyalt időpontokat nem mondok le. A többi coachee-m is számít rám, folyamatokban vannak benne, amiket nem szakítok meg, csak ha nagyon muszáj.
– Igaza van, ne haragudjon. Na látja, ezért akarom magát. Mert nem magyarázkodik, és mert magának én senki vagyok – mondta és leült mellém az asztalhoz.
– Nem mondanám, hogy senki, de ugyanolyan gonddal, mint az öné elakadhat egy asztalos kisvállalkozó is, nem kell ahhoz egy 1000 fős céget vezetni. Nem számít, ki mekkora céget vezet. A problémák az emberi mivoltunkból fakadnak. Elmondja, miért hívott?
Kicsit megenyhülve kezdett beszélni.
– Igazából nem tudom pontosan megfogalmazni. Mintha semmi sem lenne jó körülöttem. Az embereim nem őszinték, kikerülnek, sunyiban hoznak döntéseket, a feleségem szótlan, a gyerekeim alig beszélnek velem. Minden összejött és nem tudom, hogy mi okozza.
-Megmutassam?
– Megmutatni? Hogyan?
– Emlékszik az elmúlt öt percre?
– Persze, nem vagyok hülye – mondja ismét ingerülten, de nem foglalkozom vele.
– Jó, akkor cseréljünk helyet. Én leszek maga, maga pedig én.
Lejátszottuk a párbeszédet újra. Tudtam, hogy betalál, mert ő már egy annyira a saját maga által kialakított világban él, hogy nem is látja és érzi, mit művel. Eljátszottuk. Még azon is csodálkozott, hogy az asztal szélén ült. Azon meg főleg, hogy az első harminc másodpercben számon kért és hihetetlen volt számára a stílus, amit használt.
– Ez durva volt. Tényleg ilyen lennék? Egy érzelmek nélküli, lekezelő ember? Ezért félnek tőlem?
– Ez kicsit mélyebb téma annál, hogy ezt így elsőre kijelentsük, de mitől fél?
– Félni? Én? Nem látja, mit értem el? Mekkora céget igazgatok?
– De látom. Mégis mitől fél?
– Tíz perce ismer, honnan tudhatná, hogy félek?
– Emberekkel foglalkozom két évtizede. A követeléskezelés tíz éve alatt, maradjunk talán annyiban, hogy jó radarom alakult ki a félelemre.
– Tényleg félek, de maradjon köztünk. A diplomaosztó óta ez volt az álmom. Egy konkurens cégnél kezdtem, de huszonhárom éves koromtól az volt az álmom, hogy ezt a céget fogom vezetni.
– Sikerült, pedig ez nem sok embernek sikerül.
– Igen sikerült, de ez egy multi cég, itt mindenre reagálnak. A világpiaci történésekre, a politikára, a jogszabályi környezetre. Lényegében havi szinten előjön a téma, hogy ez mennyire törékeny.
– Mi van, ha leváltják?
– Fel tudja fogni az micsoda szégyen? Derékba törne a karrierem. Mit szólnának az üzleti partnerek, a piac, a sajtó?
– Minden csoda három napig tart. Mitől fél még?
– A feleségem olyan furcsa mostanában. Szótlan, szomorú, nem olyan, mint régen volt.
– Meséljen róla egy kicsit.- Mindketten elváltunk és két nehéz szakítás után kerültünk össze, nagy szerelem volt. Ahogy összeházasodtunk, lett két gyerekünk, ők már tinik, a legjobb magániskolákba járnak. A feleségem otthon maradt velük.
– Azóta sem dolgozik? A gyerekek előtt mi volt a foglalkozása?
– Marketing igazgató volt egy multi cégnél. Nagyon okos nő, több diplomája van, és három nyelven beszél, és igazi szépség.
– Azóta sem ment vissza dolgozni?
– Nem, mert azt tartottam jónak, ha a háztartást vezeti és a gyerekekkel foglalkozik.
– Ön tartotta jónak? Ez úgy hangzik, mint amikor egy ingatlanon a tulajdonos fel van vezetve 1/1 tulajdoni hányadra. Nem gondolja, hogy így, hogy a gyerekek már lassan saját lábra állnak, talán kezdene magával valamit a felesége? Nincs baj a házimunkával és a gyerekneveléssel, de ennél talán többre hivatott.
– Ezen sosem gondolkodtam, így alakult. Nem is szoktunk erről beszélgetni. Én rendszerint este nyolc után érek haza, hulla fáradtan, örülök, hogy élek. Széthajtom magam, hogy nekik mindenük meglegyen.
– Boldogok?
– Nem tudom, lehet.
– Tudja, mi jár a fejemben? Az, hogy az elvárásainak nincsenek határai. Mivel ön mindent maximalizál, a gyerekeinek, a feleségének, a munkatársainak, mindenkinek ezt kell. Mindenkinek önt kell szolgálni, ezért borítottam én ki, mert talán én voltam az első, akitől mostanában csettintésre nem kapta meg, amit akart.
– Ilyennek lát?
– Igen. Még mitől fél?
– Hogy elvesztem őket. Hogy nem szeretnek.
– Van képe a gyerekeiről?
– Nálam nincs. Fent vannak a Facebook-on. Megkeresem és megnézem őket, majd a lánya képét mutatom neki.
– Mit lát?
– Ugye, milyen gyönyörű?
– Igen az. Még mit lát?
– Nem tudom, mit kellene még?
– Nézze ezeket a képeket. Sorra mutatom neki a lánya képeit.
– Mit lát még, milyen a lánya?
– Gyönyörű. Nem látja?
– Akkor másképp kérdezem. Mit nem lát rajta?
Alaposan nézi a képet, de nem érti mit kellene látnia, aztán egyszer csak látja, amit én azonnal láttam.
– Nem mosolyog.
– Tényleg, ezen a képen nem mosolyog, olyan komor – idegesen elkezdi nézni a többi képet is, és megdöbbenve veszi tudomásul, hogy a lánya egyetlen képen sem mosolyog. Végignéztük a fia és a felesége képeit is, ugyanezzel az eredménnyel.
– Úgy gondolja, hogy van ehhez köze? – kérdezem.
– Nem tudom, mit mondjak. Miért kell ehhez más, hogy felnyissa a szemem, hogy válhattam ilyenné, hogy már azokat sem látom, akiket a legjobban szeretek? Azt hittem, ha a legjobb suliba járhatnak, a legjobb tanárok tanítják őket, az elég. De arra sosem gondoltam, hogy milyen teher nekik, hogy megfeleljenek nekem. Azt hittem, ha eltartom a feleségem és soha többet nem kell dolgoznia, attól ő boldog lesz.
– Nem fogja megnyugtatni, de sokan vannak így, akik olyan pozícióban vannak, mint ön.
– Értem, de most mit csináljak?
– Gondolja végig, mit kellene tennie, hogy változzanak a dolgok.
– Fogalmam sincs, tele a naptáram hetekre előre.
– Emlékszik mit mondtam, amikor azért mérgelődött, hogy nem kapott soron kívül időpontot?
– Hogy akkor mond le coachingot, ha sürgős helyzet alakul ki egy ügyfelénél.
Ekkor kapcsolt és azt ígérte, kiüríti a naptáját és elutazik valahová a családjával. A folyamat nem állt itt meg, az elkövetkező hónapokban sokat dolgoztunk azon, hogy csökkentsünk a terhelésen, lett énideje, lassan helyreálltak körülötte a dolgok.
